09.06 Szerencsés nap

Bár a részletek nem mindenhol voltak tökéletesek, összességében roppant szerencsés napon vagyunk túl.

Kezdődött azzal, hogy éjszaka én aludtam el elsőnek hármunk közül. Állítólag - én még nem hallottam - elég hangos vagyok elalvás után, de lehet, hogy ez csak rosszindulatú pletyka.
Reggel csodaszép időre ébredtünk (a többiek kicsit törődöttnek tűntek). Egy árva felhő sem volt az égen. Mint kiderült, ez csak akkor volt igaz, ha kb. nyugat felé néztünk - ahova pont a szállás ablaka nyílt. Kelet felé már akkor is szép számban volt felhő.
Indulás után be kellett szerezni a reggeli betevőt. A víz adott volt, a település egyik terén egy hűtött vizet szolgáltató automata volt. Fizetni csak akkor kellett érte (5 centet literenként), ha valaki szénsavasat kívánt. A változatosság kedvéért helyi sonka és helyi kenyér lett a menü, de elvitelre, mert egy elég hosszú és meredek emelkedő volt az első szakasz, tele gyomorral nehezen lett volna teljesíthető. Persze utána megtaláltuk az ideális reggelizőt is, kávéval és croissonnal, azt azért nem hagytuk ki. Na itt láttam meg az időjárás jelentést a tévében, ami nem volt egyértelmű. A tengerparton (Rimini magasságában járunk kb.) zivatar, eső, a szárazföld belseje felé napsütés. Na vajon mi hova esünk?
Ez bő egy óra múlva sem volt egyértelmű, amikor felértünk a meredek tetejére. Olyan fekete felhők tartottak felénk, hogy még Erika is a Mordor szót mormolta, pedig nem egy nagy fun.

Úgyhogy belehúztunk, mert negyed órányira volt egy templom? kápolna?, a lényeg, hogy fedett hely. Ahogy beléptük, elkezdett esni. Ilyen körülmények között örömmel írtuk alá a tiltakozó ívet, hogy kb. 800 év után azért ne zárják már be a helyet. Elvoltunk a templomban, nézelődtünk, és mivel esélytelen volt, hogy ma bárhol gyertyához jussak, Szt. Antal előtt gyújtottam meg egyet apu emlékére. 

Ahogy csendesedett az eső, kiültünk egy fa alá, betermeltük a szendvicset, bár ez később nem bizonyult túl jó ötletnek. Elindulás után fel-le haladtunk, bár a fel mindig több volt, mint a le. És szépen lassan rádöbbentünk, hogy lassan elfogy a vizünk, a pótlást pedig a romos vagy kihalt házakból nem tudjuk megoldani. Még vagy 1,5-2 órát kellett volna kihúzni, de esélytelen volt, a sonka követelte a vizet. Végül fejadagot vezettünk be az utolsó fél literre: félóránként egy-egy korty.
Az első félórás korty után pár száz méterre azonban találtunk egy táblát, hogy itt lakik 100 méterre a zarándokok nagy barátja. (Igazából fogalmam sincs, mi volt a táblán, de a zarándok szó többször szerepelt). Ezt a nagy barátságot persze a kutyákkal elfelejtették közölni, úgyhogy két mérges eb fogadott minket. De aztán lassan megjelent a gazda, és egy egész csapnyi vizet kaptunk. Elsőre egy teljes  kulacsnyi csúszott le mindkettőnknek.
Az utolsó kilométerek már a szállás várásról szóltak. De amikor megpillantottuk, kicsit elbizonytalanodtunk. Elég rusztikus volt a külseje, semmi jót nem ígért. 

De mivel ez volt az egyetlen szállás, és menni is alig bírtuk már, bementünk. Sőt, mikor kiderült, hogy valójában zárva vannak (előre kellett volna szólni, hogy érkezünk), már mi kértük, hogy maradhassunk. Ebbe egy kis hezitálás után bele is egyezett. Az eső ekkor érezte azt, hogy újra esnie kell (a reggeli eső óta sütött a nap), de nekünk ez már nem számított.
A ház belülről olyan volt, mintha semmi köze nem lenne a külsejéhez. Tiszta, barátságos, felújított volt. A zarándokoknak szánt szobában 3 emeletes ágy van, úgyhogy ketten bőven elférünk. (A tegnap esti friss magyar ismerősünk vajon merre lehet?). A vacsora nagyon finom volt, úgyhogy egy szavunk sem lehet. Remélem reggelre az eső is megunja. 

(Rifugio Capannina,  26 km,  9 óra)