09.22 Képeslap minden mennyiségben

A mai nap kissé túltengett látnivalóban, abból is az az igazi, képeslapra való fajtából. Mi mást lehetne mondani egy napról, ami hegytetőre épült várakról, városokról, vízesésről, szivárványról, tóparti sétányról szólt? 

Az elfogadható szállás és a felejthető házigazda után vagy 6 km könnyed séta vezetett Európa legmagasabb vízeséséhez (Az útikönyv írói nem tudom, hogy ezt Izlanddal egyeztették-e?). Ráadásul az egész egy 2000 évvel ezelőtti folyószabályozás eredménye. A Marmore mesterséges voltára a környezetből már semmi nem utal, csak az gyanús, hogy működési ideje van. Évszaktól (vagyis a látogatók számától) függően naponta többször 'bekapcsolják'. Kikapcsolt állapotban a víz valahol áramot termel, maga a vízesés csak csordogál.
Az alsó és a felső részen levő parkolók méretéből ítélve iszonyatos tömeg lehet itt főszezonban. Most csak kb egy tucat ember várta az indítást az alsó részen. A hivatalos honlapjuk szerint ez ma 12-kor kellett volna, hogy bekövetkezzen. Még jó, hogy nem volt kedvünk a szálláson ejtőzni, mert természetesen ettől eltérve már 11-kor bekapcsolták. Ennek csak örültem, mert így kényelmesen volt idő a lehető legtöbb helyről megnézni a vízesést, miközben felkapaszkodtunk a felső részére. Ott még készült néhány kötelező szivárványos fotó, megvártuk, míg elzárták a csapokat, utána indultunk tovább.

Az út a vízesés előtt felduzzasztott Velino folyó, majd egy tó partján haladt. Mindig volt látnivaló: vadkacsák, az őket elkapni próbáló kutya, városi tóparti sétány, strandolók, evezős olimpiai felkészülési sporttelep. Közben időnként már felbukkant az a hegytetőre épült város, ahova a mai szállásunkat terveztem. Hegytető - tehát másztunk. Szinte már hiányzott. 

Az elmúlt napokban készültek éjszakai fotók ezekről a középkorból ittmaradt, kőből épült városokról. Most elkészülhettek a nappali változatok is. Sajnos emberrel szinte ugyanúgy nem találkoztunk, akivel mégis összehozott a sors, az meg nem hallott arról, hogy nekik zarándok szállásuk lenne. OK, akkor legyen szállás, kb bármilyen. Nincs az a pénz, hogy a tóparti városba visszamenjünk, és holnap megint felmásszunk (az utunk innen megy tovább). Fél órás keresgélés után Erika leült egy helyre, ahová reméltem, hogy visszatalálok (kész labirintus a város), és elindultam abba az irányba, ahol szállást gyanítottunk egy útmutatás alapján. Aztán mint a mesében: mentem, mentem, fordultam jobbra-balra, majd az egyik utca végén az utolsó ház utolsó ajtaját nyitva találtam. Egy életem, egy halálom, én ide bemegyek, de legalábbis megkeresem azt, aki nyitva hagyta az ajtót. És lássatok csodát: angolul is beszélő hölgyet találtam. Ráadásul több konkrét ötlete is volt az esti szállásunkra vonatkozóan. Az egyiket meg is mutatta, szerintem kevesen tudták volna visszautasítani, de mindenki ítélje meg maga a képek és a kilátás alapján. 

A városról még annyit, hogy este úgy elnyelt egy tucat német turistát a gurulós bőröndjeikkel, hogy azt se tudtuk megmondani, melyik ház volt a hotel.  Pedig végigmentünk az utcán.
(Labro, 24 km, 8 óra)