Nézegetve az elkövetkező szűk hét programját Assisiig, úgy tűnik, ma egy időre elbúcsúztunk a hegyektől. Vizesre és emlékezetesre sikeredett a búcsú.
Nem vacakolt se az útvonal tervezője, sem a hegy. Egy könnyed, egy km-es bevezető séta után rögtön a lényegre tértünk. Mentünk már nagyobb szintemelkedést az elmúlt napokban (ez 700 m volt), de olyan brutális volt az első 5-600 m, amilyet még nem tapasztaltunk. Ráadásul köves, morzsalékos talajon. Ömlött a víz rólunk, pedig az időjárás - mint eddig mindig - megint pont jó volt. Remegő lábakkal, teljesen kifáradva értünk fel a célhoz, ami La Verna volt.
Itt minden Szent Ferencről szól. Meghitt, csendes helyre számítottunk, és tényleg ezt is tapasztaltuk. Egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy a hátsó bejáraton keresztül érkeztünk. Mindenhol hemzsegtek az emberek. Mivel vasárnap dél körül volt, ezért a mise után megtelt a templom előtti tér is. Ember mindenhol. És ebédeltek. Volt, akik az étteremben, és a zajokból ítélve nem voltak kevesen. Volt, akiknek egy kerengő két oldalán terítettek azonos ebédet. Ők is lehettek vagy százan. Voltak, akik magyarosan megoldották, ették az otthonról hozott szendvicset. Eddig ilyennel még nem találkoztunk, és tényleg magyar virtusnak gondoltam. És nem volt elszigetelt jelenség. Mi ketten a kis müzli szeletünkkel fel sem tűntünk köztük.
Természetesen körbe is jártuk a helyet, bár nem mindenhová fértünk be a hátizsákkal. Szűk helyek, kápolnák, lépcsők mindenfelé.
Nagyvonalúan értelmezve a különböző feliratokat (helyesebben szólva nem értve azokat) azért csendesebb helyekre is eljutottunk. Pl. látva, hogy látogatók jönnek ki egy ajtón keresztül, mi is bementünk. Ill. kimentünk. Ugyanis az épület három oldalról körbevett egy hatalmas szikla hasadékot és egy apró kis barlangot. Itt elmélkedhetett, imádkozhatott a szent, mielőtt még azzá lett volna.
Mellbevagó volt az ellentét a barlang és aközött, amit a későbbi századok építettek a hely köré. (A szent öltözete, mint ereklye, márvány és arany között.)
Megszereztük a kötelező pecsétet, és ahogy jöttünk, a hátsó bejáraton keresztül távoztunk.
Sem erőnk, sem időnk nem volt már a hosszabb útvonalra, így a rövidebb alternatívát választottuk mai szálláshelyünkre, Michelangelo szülőhelyére.
Odaúton koptattuk a cipőket és az ízületeinket az aszfalton, bozótharcoltunk a kevéssé használt turista úton, mentünk az esőben. De két vihart is megúsztunk, pedig jobbról - balról is dörgött az ég.
A szállásunk ma szinte luxus: egy két fős stúdió appartmanunk van, de a saját cuccainkat (hálózsák, törülköző) kell használnunk. Vacsora is jár hozzá, ami felemás lett. A tészta helyenként zöldes beütését nem egyformán értelmeztük: szerintem nem volt mérgező. A sült disznókaraj azonban már nem gerjesztett vitákat.
(Caprese Michelangelo, 23 km, 10 óra)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése